A hideg folyó kincse

Kicsit nem figyeltem oda és az őszi fákon a levelek máris különféle színekben pompáztak, hogy aztán az első téli szelek könnyedén letépkedjék őket. Megállíthatatlanul nyakunkon a tél, s bár ezúttal az ősz kifejezetten hosszúra és kellemesre sikeredett, az év végére helyreállni látszik a rend. A vizeink lassan lehűltek és a halak ezzel egy időben felkeresték a számukra kedveltebb téli tartózkodási helyeiket. Óriási előny az, ha ilyenkor a horgász tudja, hogy az általa kedvelt vízben hova érdemes mennie. A sok-sok éves tapasztalat vagy a többi horgász által elejtett félmondatok is jó támpontot adhatnak kedvenc halaink keresése közben. Nekem az általam sokat horgászott Keleti főcsatornán is van ilyen ismertebb helyem, amiről tudom, hogy ebben az időszakban szép pontyokat rejt. A Keleti főcsatorna 35-ös számú főút hídja és az autópálya hídja közti szakasz kedvelt téli horgászhelyem, ez a gödrökkel és kövekkel tarkított meder valamiért jól tartja ilyenkor a halakat. Mondhatnám azt, hogy ez már fél siker, de azért nem ilyen egyszerű a helyzet! Nem egyszerű kapást sem kicsikarni itt, azonban ettől még sokkal nehezebb a megakasztott halat szákba is terelni. Ehhez a feladathoz speciálisan erős szerelék kell, ami bírja a gyűrődést. Nekem erre a feladatra egy 390-es, feszes, 40-120 gramm dobósúlyú feederbotom van, amelybe a legkeményebb 4oz-s spiccet illesztettem bele. Orsónak egy robosztusabb, erős, nagy hajtókarral ellátott 60-as méretű darabot használok, amelynek a dobjára 0,30-as monofil süllyedő zsinórt szoktam csévélni és ez elé 0,19-es fonott előtét zsinórt kötök mintegy 10 méter hosszúságban. Erre a fonott zsinórra azért van szükség, mert a fenék egyenetlensége miatt mindenféle akadó lerakódik itt, így gallyak, elsüllyedt vízinövény csomók és beszakadt szerelékek is nehezítik a dolgunkat az egyébként is éles kövek között.

Jó minőségű süllyedő zsinórt válasszunk, mert ezen a terepen komolyan igénybe lesz véve a felszerelésünk.

Kevés elemből álló szerelékem egyszerű, de nagyszerűen működik.


Ha azt szeretnénk, hogy egy szakítás után a hal elhagyja a kosarat, akkor a forgót ne húzzuk bele a kosárba,
hanem tegyünk elé egy gumigyöngyöt, amivel tulajdonképpen csúszóvá válik a szerelékünk.

A szerelékem elkészítésekor ezt mindenképpen figyelembe kellett vennem, ezért azt elhagyósra szereltem fel, hogy egy esetleges szakítás után az etetőkosaram simán le tudjon csúszni róla, így is kímélve a halat.  A szerelékem egyébként egy 50 grammos method feeder kosárból állt, ami mögé egy gumigyöngy, majd egy 6-os méretű forgó került, és ebbe pedig egyszerűen belehurkoltam egy 12 centiméter hosszú 0,12-es átmérőjű fonott előkét, aminek a végére csomómentes kötéssel egy 8-as méretű, erősebb horog került. A csalit csalitüskével rögzítettem a horoghoz, ezért az előkém elkészítésénél miután felfűztem a horgot és a tüskét is a zsinórra, azt rögzítem egy clinch csomóval -amit erősen meg szoktam húzni, hogy a csalitüske semmiképpen se tudjon lejönni róla-, ezután pedig a horog szárára tekerem egymás mellé szorosan a zsinórt lefele addig, hogy a horog hegyének vonala alá érjek a menetekkel, majd pár tekeréssel visszamegyek a horogszemig, amin átbújtatom a zsinórt és kész is a kötés. Fontos, hogy amikor a csalitüskénél levágom a felesleges zsinórrészt, akkor arra hagyjak rá legalább 3-4 millimétert, mert egy esetleges zsinórcsúszás esetén így csak összébb záródik a kötés, de szét nem csúszhat.

Előkekötés egyszerűen: Fűzzük fel a horgot, majd a csalitüskét is a zsinórra,

majd a csalitüskét egy öt menetes clinch csomóval rögzítsük,

amit erősen húzgáljunk meg, hogy szoruljanak össze a menetek,

vágjuk le a felesleges zsinórrészt, de figyeljünk rá, hogy legalább 3-4 mm maradjon,
mert, ha mégis megcsúszna a kötésünk ennyi távolságon biztosan nem fog már leoldódni,
maximum csak teljesen összefeszül majd.

A hajszálelőke hosszát úgy állítom be, hogy a horog öböl legtávolabbi pontjáig húzom a tüskét,

szoros menetekkel haladjunk lefelé, egészen a horoghegy alá,

 majd onnan visszafele néhány tekeréssel és dugjuk át a horog szemén a zsinórt.

 
Kész is van a method előkénk, indulhat a peca.

A horgászatom helyszínéül egy beállót választottam közvetlenül a híd mellett, bár ez kissé zajos az ott közlekedő autók miatt, a halak azonban már megszokták ezt. Ez a szakasz, mint már említettem egy jó téli tartózkodási hely a nagyobb pontyok számára, ebből kifolyólag nincs szükség nagy etetésre, mivel a halak ott vannak, csak meg kell fogni őket, ehhez viszont elegendő egy kevesebb, de jó minőségű etető mixet bejuttatni. Én ezt ilyenkor főtt kukorica  és 4-10 mm-es pelletek keverékével oldom meg, amit előzőleg CSL aromával locsolok le. Ebből a mixből egy 0,5-0,75 liternyi mennyiség ilyenkor már bőven elegendő egy horgászatra, amit egy etetőrakéta segítségével könnyedén bejuttathatunk. Ilyenkor már a csatorna téli vízszinten van, ami azt jelenti, hogy jóval alacsonyabb a vízszint, valamint jóval lassabban is folyik az ilyenkor szinte teljesen tiszta víz. A pár alapozó etetés után a szerelékem bevetése következett, amelynek method kosarába 4 mm-es halibut pelletet áztattam be előzőleg egy kis epres-halas aromával megspékelve.

Nincs szükségünk nagy mennyiségű alapozó etetésre ebben az időszakban, annyi kell, hogy egy kissé lekösse, megállítsa a halakat.

Csendélet, 4 percnyi nyugalom, ennyi kell a pelletek külsejének felpuhulásához.

Bevetésre készen! Bedobás előtt sűrű gélszerű aromával még fokozhatjuk a csalogatást.

A horgom csalitüskéjére pedig 9 mm-es füstölgő pop-up csalit tűztem fel bananász ízesítésben, a tisztuló vízben sokszor előnyösek ezek a füstölgő, feltűnő színű csalik, mert felkelthetik a kíváncsi pontyok érdeklődését. A csaliválasztásnak egyébként van négy olyan szempontja, ami alapján szisztematikusan ki tudjuk választani a megfelelőt, ezek a szín, az íz, a méret és a felhajtóerő. Ha nem találomra kívánjuk kiválasztani a csalinkat, akkor ez a négy tulajdonság csoport egyfajta szisztematikus kiválasztást is lehetővé tesz.

A csalitüske segítségével könnyedén rögzíthetjük a pelleteket, minibojlikat.

Visszakanyarodva a horgászatomra: érdemes megemlíteni egy fontos dolgot, ami az összes hidegvízi horgászat alkalmával megszívlelendő, mégpedig az, hogy hagyjunk kellő időt a halaknak megtalálni a szerelékünket, illetve a csalinkat. Ez tehát annyit jelent, hogy ne dobáljunk tízpercenként, mert csak feleslegesen zavarnánk a halakat, valamint az így bejuttatott elemózsiával fölösleges konkurenciát csinálnánk a horgunknak is. Az ilyen őszi-téli horgászatok alkalmával nyugodtan várjuk ki a kapást, nem gond, ha óránként dobunk egyet, mert ha túlpörgetjük a horgászatot, akkor szinte biztos a sikertelenség. Így szoktam tenni én is az őszi-téli Keleti főcsatornás horgászataimon, így a bedobás után hosszú várakozásra rendezkedem be, ami egy pörgős horgászathoz hozzászokott horgásznak ez bizony nehéz dolog, de ennek fejben kell eldőlnie. Tudtam, hogy jó helyen keresem a pontyokat, ezért bizakodva várakoztam a versenyládámon üldögélve. Ilyenkor lassan telik az idő, de abból jut mindenre bőven, így a víz és a környezet összes rezdülését is megcsodálhatja az ember. A nádlevelek megfakultak már és a víz is élettelennek tűnt, halmozgásnak ekkortájt már nincs nyoma a felszínen, ott csak néhány falevél úszkált, amelyet belefújt a hideg sarkvidéki szél. Sok ember nem is tudja, hogy milyen fantasztikus élmény a vízparton lenni, bízva azokban a halakban, amiket kergetünk. Már órák teltek el, mióta kint voltam, és egyszer meg is frissítettem a szerelékemet, amikor egy kisebb pöccintés után jókora húzással jelentkezett be valaki a mélyből. A bevágást követően magasra emeltem a botomat, hogy a megakasztott halat megpróbáljam elemelni az akadókkal tarkított fenékről, elkerülve ezzel a zsinórszakadást is, amelyet a kövek okozhatnának. A botom a keményre állított féknek és az én erőszakos húzásomnak köszönhetően karikába hajlott, mivel a hal sem akarta könnyen adni magát. Az első pillanatokban már éreztem, hogy nem akárkivel van dolgom, mert az elemi erő, amivel küzdött kivételes volt, még annak ellenére is, hogy a víz igencsak hidegnek volt mondható. Bő tíz percbe tellett, mire megpillantottam a csodás sziluettjét a vízben, a lábam szinte földbe gyökerezett, mert egy hatalmas tőponty fordult meg előttem, hogy aztán az orsó fékjét tesztelhesse le újból. Jó erőben volt őkelme, de az idő és a megtett méterek nekem dolgoztak. Egyre kisebb köröket írt már csak le előttem, de valahogy mégsem akart belecsusszanni a merítőmbe, az utolsó erejével mindig vissza bírt törni a mélybe, mígnem nem volt több kibúvó. A merítőmben szinte megnyugodott a hatalmas töves, amely a mérlegeléskor valamivel több, mint 13 kilót nyomott. Az örömöm szinte leírhatatlan volt, mert élővízből, ilyen akadós körülmények közül nagyon nehéz kifogni egy ilyen méretű halat, de nekem ez most mégis sikerült.

Álomhal! Gyönyörű, nyurgatestű tőponty, ami feltette az idei horgászataimra a koronát. 

Ez a ponty felejthetetlen élmény marad a számomra, ezért boldogan engedtem vissza a Keleti főcsatornába, hadd foglalja el a méltó helyét ott. Fontos, hogy értékeljük amink van és értékeljük, amit az élettől és így a természettől kapunk, ezért óvjuk azt minden alkalommal. Egy fantasztikus élménnyel lettem gazdagabb és bízom benne, hogy más is ilyen jó téli horgászatokat tudhat magáénak, mint ami nekem sikerült. Lassan eljön a pillanat, amikor a vizeink is álomba szenderülnek a jégpáncél alatt és ilyenkor a meleg szobában jó visszaemlékezni ezekre a pillanatokra.